Memento

 

Lassan leszáll az éjszaka, a kandallóban tűz lobog. Egy nehéz, fáradalmakkal teli nap után hazaérsz megpihensz, vár az otthon melege, rejtő árnyai, a szerelem... Majd útnak indulnak az álmaid, az álmok, amelyek folyton behálózzák az életed, felkínálva a rabság vagy szabadság esélyét oly módon, hogy mindkettő a boldogsághoz vezessen, de ahhoz, hogy meglásd a világosságot, túl kell élned az éjszakát, és mint mindig lenni szokott: Nem akarod, hogy az éjszaka véget érjen, mert rejtő sötétsége nélkül a nappali fényesség ereje illúzió csupán. Nem tudsz dönteni, de a nemdöntés a megnyugvást jelenti fény és sötétség határán.

Veszteség

 

" Ha veszítettél már el valakit, tudod, hogy a vesztés pillanatában szeretted a legjobban és a legigazabban. Amikor szembesültél azzal, hogy "nincs". Amikor a sors letépi rólunk azt, akit szeretünk, s ott maradunk kifosztva, egyedül - a hiányban döbbenünk rá, mennyire szerettük. Utólag. És jönnek az emlékek: a közönyös hétköznapok, a szürke reggelek, a fáradt fölkelések, a rosszkedvű morgások, veszekedések, összezördülések, a kellemetlen esték, amikor nem történt semmi, csak ültetek egymás mellett, üresen - a hiány fájdalmas érzésével visszanézve villámfényben látod meg a múltadat, s azt kiáltod: - Milyen hülye voltam! Nem láttam, milyen kincset szórok szét minden percben és órában!... Bár akkor tudtam volna, amit most tudok: hogy ajándék volt vele az élet! Bár visszatérhetne, akár csak egyetlen percre is! Másképp szólnék hozzá? Másképp látnám, másképp ölelném... És elmondanám neki azt, hogy... Mit is?... Amit nem lehet elmondani."

Az emlék..

Az emlék elől senki nem bujdoshat el, a képek visszatükröződnek. A hangok megszólalnak, minden oly közel, de sajnos ez csak képzelet. Lehajtott fejjel ülök sokszor egy magam, az árnyak átkarolnak engem. A csendben álmodozva minden rendben van, de a kép, a hang az arc nincs itt velem. Az álmok folytatása végleg elmarad, az évek messze űznek tőlem. Ha egyszer mégis árván érzed majd magad, jusson eszedbe az én nevem.

Ha majd elmegyek..

Ha majd elmegyek, őrizd, ami voltam. A köveket, amikben elbotoltam. A fényeket, mik sajogtak, miket hittem. És ne félj majd, a kínokat magammal vittem. Mindent, ami fájt. Éhes éjjeleket, keserves homályt. S itt hagyom a szépet. Amit vágytam, ami éget. Ha majd elmegyek, őrizd, ki szerettem volna lenni. Őrizd, hogy ne féljek elmenni.

Holdfény

„Azután már nem mozdult semmi, csak a hold világított egykedvűen. Csupán az örök álmok birodalma, a csillagfényes égbolt nézegette magát az ablakok fényes tükrében és álombéli ábrákat lehelt rájuk. A csend szétterült. Nyugalmas lett, és mély. A város a hátára vette az éjszaka koromfekete, csillagporos takaróját. A titkokat suttogó hold felragyogott még egyszer, majd magára húzva egy puha felhőt, nyugovóra tért…”

Menekülj

Menekülj onnan, ahol azt mondják, túl érzékeny vagy, rosszul látod, érzed a dolgokat. Menekülj onnan, ahol azt éreztetik, valami gond van veled, kevesebbet érsz, mint a többiek. Menekülj onnan, ahol csak akkor szeretnek, ha megfelelsz az igényeknek, ahol csak akkor kellesz, ha jól játszod a rád osztott szerepedet. Nincs maradásod ott, ahol a szabadságoddal kell fizetned azért, hogy "megtűrjenek".